Harmadik fejezet

Sziasztok! :))

Kis idő elteltével újra eljöttem. Köszönöm az előző fejezethez kapott néhány reagálást, igazán jól estek nekem. Tényleg. Most pedig elhoztam a következő fejezetet, amiben már picit több szerepe lesz a One Direction néhány tagjának. (Örömötökre, reméljük!) :)

Nos, olvass, élvezd, értékeld! Kellemes olvasást kívánok!

Dóri

Tommy

A tegnap estémre nem túl tisztán emlékszem, néhány pillanatkép maradt meg; úgy tíz percenként néhány másodperc. De azok is teljesen érthetetleneknek bizonyultak, hiszen más a zene-foszlányokon, az üres sörösüvegeken és egy fekete lányon kívül nem rémlett. Ha akartam, sem tudtam volna összetenni ezeket a kósza szálakat.

A telefonomra pillantva realizáltam, hogy még nagyon korán van, pontosan hét óra múlt két perccel. Nem aludhattam többet három-négy óránál, mert körülbelül úgy éreztem magamat, mint a mosott szar. Ezen még az sem segített, hogy lebattyogtam egy kiadós zuhany után a konyhába, és megittam vagy két csésze kávét, hogy egyáltalán a szemeimet nyitva tudjam tartani. Az alvás, mint opció nem játszott, hiszen másnaposan képtelen voltam későig aludni, mint ahogy azt szoktam.

Az térített valamennyire magamhoz, hogy kopogtattak a bejárati ajtónkon. Furcsállva tettem meg a konyha és a bejárat között lévő néhány méteres távolságot, hogy kinyithassam a korai látogatómnak az ajtót.

 - Ismered az órát? – kérdeztem egyből, mikor a tegnap esti bajtársamat, Dant láttam meg a küszöbön.

 - Neked is jó reggelt – mondta epésen, mire csak kitártam az ajtót, hogy kerüljön beljebb.

                Elfogadta az invitálásomat, míg én előrementem a konyhába és ledobtam magamat az egyik székre, hogy folytathassam a reggelimet. Dan nem zavartatta magát, egyszerűen helyet foglalt velem szemben, miután töltött magának egy csésze kávét.

 - Nem mintha nem örülnék, hogy jöttél meginni a kávémat, de minek köszönhetem látogatásod? – kérdeztem normál hangnemben, és beleharaptam a kiflimbe.

 - Gondoltam tájékoztatlak arról, mekkora szarba is keverted magadat tegnap.

 - Hallgatlak.

 - Meddig van meg az este? – Megráztam a fejemet. – Ez így vicces lesz – közölte vigyorogva. – Egy ideig nem volt semmi tegnap, aztán a pultnál összefutottál nagyon részegen Styles-al, elkezdtél neki beszólogatni, olyanokat ordibáltál, hogy inkább börtönbe vagy, mintsem ilyeneknek teszel szívességet. Mindketten idegesek voltatok, kezdődött a lökdösődés, mire Ő is kiabálni kezdett olyanokat, hogy úgyis megdugja Mayát. Úgy kellett titeket szétszedniük a biztonságiaknak, ráadásul egy hónapra kitiltottak minket Funky Buddhából – magyarázta, mire kikerekedtek a szemeim.

 - Az volt a kedvenc helyem – sóhajtottam fel.

 - Komolyan ennyit éreztél meg az egész sztoriból? – vonta fel szemöldökét, mire megráztam a fejemet újra.

 - Maya közelébe úgysem tud férkőzni, és kétlem, hogy feljelentést tenne mégis…

 - Ebben nem lennék olyan biztos, jól felhúztátok mindketten magatokat az este folyamán. Elég kemény szóváltások voltak.

 - Hát, állok elébe – dőltem hátra a székembe, és újabbat haraptam a szendvicsemből.

 - Nehéz lesz úgy megvédeni a húgodat, ha börtönben ülsz – vigyorgott rám.

 - Ne beszéljünk úgy erről, mintha már kész tény lenne – rántottam meg a vállamat.

 - Én a helyedben megkeresném, és kötnék valami alkut.

 - Mint például? – néztem rá.

 - Az lényegtelen, valami jó megegyezést találjatok ki, vagy fizess… találj ki valamit – rántotta meg a vállát, és felhajtotta a csésze kávét.

 - Annyira nincs pénzem, hogy több ezer dollárt kicsengessek neki. Akkor inkább megerőltetem magamat, és megteszek neki valamit. Nincs már választásom.

 - Ez a legjobb módszer – mondta -, na ennyit akartam. Azért jó buli volt, a táncosok közül egy lány eléggé bejött.

 - Kár, hogy most egy hónapig még csak a közelébe sem mehetünk – röhögtem fel.

 - Ne is mondd, kell találni egy másik helyet erre a pár hétre – legyintett, majd felállt az asztaltól. – Kössz’ a kávét, most megyek edzeni. Este kocsmázunk? Hívtak Chris és Jeremy.

 - Ki a franc az a Jeremy? – lepődtem meg.

 - Chris valami ismerőse… lényegtelen. A Jacksonban lesznek, azt mondták, menjünk. Na, csá – köszönt el még, majd elindult az ismerős irányba.

                Pár másodperc múlva hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó, jelezve, hogy Dan elhagyta a házunkat. Nagy erőfeszítésbe telt, de nehezen felálltam és elmosogattam magunk után.

Maya

                Miután felkeltem, arra lettem figyelmes, hogy vendég érkezett hozzánk. A lenge öltözetemet nézve úgy döntöttem, inkább nem köszönök le, és fent meghúzom magamat, míg lesz kedvem átöltözni vagy a srác lelép. Pár hosszú percet még barangoltam a szobámba, és a rövid pizsamagatyámat nézegetve úgy gondoltam, hogy inkább  megbújva nézem meg, ki is érkezett hozzánk kora reggel.

                Némán lépkedtem le a lépcsőn, és úgy hallgattam, ahogy Tommy egy haverjával beszélgetnek. Az egész csevej addig nem volt számomra érdekes, míg meg nem hallottam olyan mondatfoszlányokat, mint „úgy kellett titeket szétszedniük a biztonságiaknak”, meg valami, hogy kitiltották őket az egyik helyi nevesebb helyről. Nem meglepő. Ahogy tovább füleltem, egyre több információ jutott el hozzám. Percek múlva tudatosult bennem az is, hogy Tommy verekedett azzal a tegnapi sráccal, akinek ellopták és összetörték a kocsiját. A másik komolyabb az volt, hogy engem megvéd valakitől, ám nevet és okot nem hallottam.

                Percekkel később újra hallhattam az ajtó csapódását, így nyugodtan sétáltam le a konyhába, ahol Tommy bőszen mosogatott.

 - Ki volt itt? – kérdeztem ártatlanul. Odaléptem a kávéfőzőhez, hogy közelebbről is megszemlélhessem, hogy mennyire üres.

 - Dan. Megitta a kávét, talán még elkaphatod, hogy megverd – vigyorgott rám elterelés képpen.

 - Még nem igazán vagyok ébren egy ilyesfajta erőfeszítéshez – legyintettem mosolyogva, és nekiálltam újabb adag fekete löttyöt elkészíteni.

Tommy egyedül hagyott a konyhában, én pedig a pulthoz lépve kezdtem el csinálni kényelmesen a reggelimet. Egy hangos kiabálással adta tudtomra, hogy elfoglalta a fürdőt, mire a szemem egyből az előbb látott telefonját kezdte keresni. A drága testvérem nem volt elég szemfüles, és az asztalon hagyta, ahol az előbb evett. Még utoljára körbenéztem, hogy tiszta-e a terep és a kezembe vettem a kis készüléket. Áldottam az eget, hogy nem zárta le valami kombinációval, mint régen, így könnyedén nézegethettem a híváslistáit.

Egészen addig nem találtam semmi érdekeset, míg meg nem nyitottam az üzeneteit. Az utolsó egy ismeretlen számról érkezett.

„A húgod elég jó bőr lett. ;) Styles”

                Mikor realizáltam, hogy ezt ki írta, leesett az állam. Ha az emlékezetem nem csalt, Styles az a göndör fiú volt, akinek ellopták tegnap a kocsiiját… és akit tegnap este megvertek. Az üzenet elküldésének ideje arra utalt, hogy talán pont ezért volt az a balhé tegnap, és erről volt szó ma reggel is. Nagyon tudni szerettem volna, hogy pontosan mi történt, de nem kérdezhettem meg egyszerűen Tommyt, mert kiakadna, hogy megnéztem a telefonját.

                Gyorsan visszatettem mindent úgy, ahogy lent hagyta, majd tovább csináltam a reggelimet, hogy aztán felmehessek a szobámba és napestig feküdhessek az ágyban. Tökéletes hétvégék.

Néhány nap múlva… 

A hétvégénk hirtelen történései után óriási ugrás volt –bár inkább zuhanás- a hét első néhány napja. A tavasz beköszöntével a gimiben egyre oldottabb lett minden és mindenki, még a leggorombább osztálytársaim is hozzám szóltak, vagy csak nem voltak olyanok, mint rosszabb napjaikon. Derűs volt minden és mindenki, tipikus amerikai gimis-sorozatot forgathattak volna a sulinkban.

De valahogy én nem tudtam feloldódni mindenkivel együtt, mert foglalkoztatott, hogy az idióta bátyám, Tommy mit művelhet most. Elég sok tanulnivalóm lett így az érettségik közeledtével, így még a szokásosan sem sikerült figyelnem rá. Mert akármennyire is huszonéves, kell a felügyelet, mint amit bemutatott hétvégén is a kocsis üggyel.

Csütörtök délután volt, és a suliból épp kifelé tartottam. Szokásomhoz híven a parkolón keresztül vágtam át, hogy aztán hazabuszozhassak, ami úgy tizenöt perc. Hirtelen egy fekete sportkocsi fékezett be elém, épp’, hogy pár centire megállt előttem. Szinte sokkos állapotban pillantottam fel a vezetőre, aki túl ismerős volt nekem. Pár kínos másodperc elteltével összeraktam a képeket. Harry volt az. Mosolyogva húzta le az ablakot, hogy félig kihajolhasson, miközben végig fogva tartotta a tekintetemet.

 - Szia – köszönt egyszerűen.

 - Szándékosan akartál elgázolni? – szólaltam meg, és karba tettem a kezeimet.

 - Csupán jöttem, hogy felajánljak egy fuvart. Épp erre jártam.

 - Megyek busszal. 

Talán az élet iróniája lehetett, hogy pont ekkor szaladt el előttünk a buszom. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, és követtük, hogy elmegy mellettünk a jármű. Harry arcán óriási mosoly jelent meg ezek után, mikor újra rám nézett.

 - Ezzel? – kérdezte felvont szemöldökkel.

 - Hát, ezzel már biztosan nem – fújtam ki a levegőt -, de pár perc és jön.

 - Ez a busz körülbelül fél óránként jár. Gyere, pattanj be, elviszlek – erősködött, mire megráztam a fejemet.

 - Akkor már inkább gyalogolok.

 - Na, ne legyél már ilyen makacs, Maya – szólt rám szélesen mosolyogva, továbbra is. – Ülj be, a bátyád nem tudja meg – kacsintott.

 - Nem Tommy miatt nem akarom, hogy hazavigyél. Van lábam, meg pénzem. Haza tudok menni taxival vagy gyalog is – magyaráztam.

 - Mi lenne, ha egyszerűen beülnél és megköszönnéd?

 - Addig gondolom, úgysem hagysz békén.

 - Jó meglátás – eresztett meg újabb mosolyt. – Na, gyere.

                Áthajolt az anyósülésen, és kinyitotta nekem az ajtót, hogy beszállhassak. Nagy levegőt véve néztem körbe, hogy vajon hányan követték végig az elmúlt perceket, de megnyugodtam, mikor nem találtam körülbelül senkit magunk körül. Átsétáltam az autó túloldalára, és beültem az anyósülésre. Csendben foglaltam mellette helyet, majd behúztam magam mögött az ajtót és próbáltam nem figyelembe venni, hogy már hosszú másodpercek óta rajtam legelteti a szemét.

 - Nem szeretnénk inkább elindulni? – kérdeztem halkan, mire felnevetett és beindította a kocsit.

                Az első néhány kanyar megtételéig egymáshoz sem szóltunk. Néha rám pillantott, ha megálltunk a pirosban, de nem volt semmi párbeszéd.

 - Milyen napod volt? – Hirtelen jött a kérdése, s az is, hogy „csevegő” hangnemben tette fel azt.

 - Öööö… remek, fantasztikus.

 - Nem tűnsz túl meggyőzőnek.

 - Hé, nem is erre lakom – realizáltam, mikor rossz irányba kezdtünk el menni. – Harry!

 - Elmegyünk az egyik haveromért, aztán téged is hazadoblak. Itt lakik ebben az utcában – magyarázta, miközben rám sem pillantott. – Ha nagyon sürgős, hogy hazaérj, akkor előbb hazavihetlek.

 - Kivárom – sóhajtott fel, és karba tettem a kezeimet.

 - Ne feszülj már ennyire, lazulj el. Miért vagy ilyen velem? – érdeklődött teljesen normálisan.

 - Biztos valami reflex – vigyorogtam rá, miközben ő is így tett.

 - Azért mert Tommy utál még egy régi baromságunk miatt, nem kéne neked is utálnod. Elég idős vagy már ahhoz, hogy legyenek saját gondolataid – mondta, mire kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, s úgy is reagáltam erre neki.

 - Tudtommal sosem mondtam, hogy valami bajom van veled, de jobbnak láttalak kerülni, amely nézetem még mindig nem változott. – Nagy levegőt vettem, és folytattam. – És nem Tommy miatt vagyok ilyen, hanem egyszerűen ilyen vagyok – rántottam meg a vállamat.

 - Itt vagyunk. Mindjárt jövök.

                Azzal kiszállt a kocsiból, becsukta maga mögött az ajtót és a ház bejáratához sétált, ahonnan épp most jött ki egy, a bátyám korú srác. A két fiú megállt egymás előtt –vagyis Harry megakadályozta a másiknak, hogy elindulhasson a kocsi felé-, és valamit bőszen magyarázott neki, miközben felém –vagyis a kocsi felé- pillantgattak. Gondolom Harry ekkor tájékoztatta őt a helyzetünkről. Néhány hosszú pillanat elteltével végre elindultak, hogy beüljenek.

                Csendben ültek be, bár mindketten szélesen mosolyogtak, ami egy picit gyanús volt nekem. Az új srác középre, hátra ült be, míg Harry újra a volán mögött foglalt helyet. Az ismeretlen előrehajolt, hogy bemutatkozhasson nekem.

 - Louis vagyok – mosolygott rám, mire nem tudtam nem mosolyogni.

 - Én pedig Maya, örvendek.

 - Akkor most téged viszünk haza? – kérdezte Louis.

 - Úgy érzem magamat, mintha bébiszittelnétek – nevettem fel kínosan, és bólintottam a srác kérdésére. Erre ő csak felnevetett.

Meglepődöttségemre, Harry nem szólalt meg, míg beszélgettünk a barátjával, csupán csendesen mosolygott egy-egy viccesebb részletnél, miközben az utat nézte.

 - Hol találkoztatok most?

 - A sulija környékén jártam, és ott felajánlottam neki, hogy elhozom – szólalt meg Harry, mire én folytattam.

 - … igazából más lehetőséget nem is hagytál nekem. – Louis felröhögött.

 - Tipikus Styles.

                A beszélgetés ekkor abba is maradt, mivel az utcánkba értünk perceken belül. Mosolyogva köszöntem el az imént megismert Louistól, majd kiszálltam az autóból. Meglepettségemre Harry utánam sétált, és végigkísért a járdán, ami elválasztotta az úttestet és a házunkat.

 - Egyedül is megtudtam volna tenni ezt az utat – mondtam neki, majd elővettem a kulcsomat.

 - Eljössz velem péntek este valahová?

 - Inkább passzolnám – mondtam neki -, tudom, hogy csak Tommy bosszantására akarsz velem lenni, de nekem amúgy sem az esetem az ilyen „szépfiú” stílus, amit képviselsz, szóóóóóval… – már fordultam volna el tőle, mikor megfogta a karomat és visszarántott magával szembe.

 - Érdekelsz, ezért kerestelek fel – mondta komolyan, végig a szemeimbe nézve.

 - Szállj le rólam – néztem rá, mire felsóhajtott, majd vigyorral elengedett.

 - Majd találkozunk. Szívesen a fuvart.

                Motyogtam valami köszönöm félét, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kinyitotta a házunk bejárati ajtaját, és besétáltam. Megnyugvást jelentett hazajönni, bár az nem, hogy a bátyám ideges köhécselése törte meg a pár másodperce beállt csendet.