Tizenharmadik fejezet

Maya                 Nem éreztem kínosnak a helyzetet délután, pedig egész végig a kertet gondoztuk ketten. A szomszédból folyamatosan éreztem a figyelő tekinteteket, de ez is elmúlt egy idő után. Harryvel ugyanúgy szórakoztunk, mint azelőtt, és este hat óra környékére sikerült végeznünk mindennel. A vacsorát szó nélkül elfogyasztottuk, majd külön-külön elmentünk zuhanyozni. Nyolc óra környékén lépett be a szobába, mikor a nagyszülei már aludtak.
 - Fáradt vagy? - kérdezte egyből.
 - Annyira nem, miért? - néztem rá.
 - Elvihetlek sétálni?
 - Várd meg kint, amíg átöltözöm. - Erre csak bólintott.
Az estére egy farmert választottam, egyszerű, vajszínű trikóval és egy világosbarna rövid kabáttal. A hajamat kontyba tettem a fejem tetejére, és már ott sem voltam. Harry lent várt az ajtóban.
 - Amúgy merre szeretnél vinni?
 - Csak sétálgassunk, aztán valahová üljünk le ezt meginni. - És elővett egy bort. - Tudod, ez ilyen romantikus randi-féleség.
 - Megint elfelejtetted közölni, hogy ez egy randi - ráztam meg mosolyogva a fejemet.
 - Nap közben nem azt vettem rajtad észre, hogy annyira zavar.
 - Egyáltalán nem igazságos ilyenekkel visszavágni - néztem a szemébe, miközben megfogta a kezemet, és így mentünk tovább.
 - Próbáld meg nem elrontani a pillanatot, Maya. Csak egyszerűen élvezd.
 - Megpróbálom - mosolyodtam el, és leszegett fejjel sétáltam mellette.
 - Remélem, hogy szereted az édes-vörös bort.
 - Az az egyik kedvencem.
 - Akkor jól választottam, egyébként az enyém is. - Hümmögni kezdett, ujjainkat pedig összekulcsolta, ahogy róttuk a métereket. - Szeretnéd, ha megmutatnám a kilátót? Az egész kis várost belátni róla.
 - Mehetünk - feleltem.
                 Alig kellett negyed órát sétálnunk, mire felértünk a kilátóhoz. A hosszú lépcsősorok megtétele után sóhajjal ültünk le az egyik padra, a szenvedéseimet pedig mosolyogva nézte végig.
 - Kinyithatom? - lebegtette meg előttem az üveg bort.
 - Remélem, hogy hoztál nyitót.
 - Nem, de megoldom. - Elővette a kulcsát, és elkezdte nyomkodni befelé a dugót.
 - Hoznod kellett volna - szólaltam meg halkan, miután hosszú másodpercek óta szerencsétlenkedett vele. - Nem túl jó ötlet belenyomni, mert akármi...
 - Már félig sikerült, ne aggodalmaskodj! - szólt rám vigyorogva, és tekintetét visszavezette a palackra.- Egyébként, szerintem a nagyiék bírnak téged.
 - Azért a mai elég kellemetlen volt.
 - Jé - nézett fel rám -, nem hittem volna, hogy felhozod a témát, nagyon kerülted a dolgot utána.
 - Ez nem igaz, nem kerültem! - Felnevetett, miközben próbálta a kulcsával belenyomni a dugót az üvegbe. Mosolyogva nézegettem ahogy továbbra is bénázott a bor kinyitásával, majd a következő pillanatban kisebb csörömpölés lepte be a környékünket, a bor pedig "felrobbant" Harry kezében.
 - Mondtam, hogy nem fog sikerülni - szólaltam meg halkan, mire kiejtette a kezéből az üveg megmaradt nyakát, és vigyorogva fordult felém.
 - Te zavartál meg, azért nem sikerült!
 - Persze, nem is a nyomás miatt... - ironizáltam felvont szemöldökkel, mire közelebb hajolt hozzám, kezeivel pedig a derekamnál karolt át. Így ültünk egymás mellett, homlokát az enyémhez tartotta. - Te most belém törölted a bort?
 - Ne rontsd el a pillanatot - lehelte halkan.
 - Nem rontanám el, hogyha nem a kedvenc pólómba törölnéd a vörösbort - néztem rá. A pólóm oldala, ahol az előbb megérintett, foltokban boros volt, és a nadrágom szára is, melyre cseppekben ömlött az ital. Felsóhajtottam, és ránéztem.
 - Most mi van? - vigyorgott továbbra is.
 - Olyan szerencsétlen vagy - csóváltam meg a fejemet.
  - Egyébként, sokkal lazább vagy most, hogy nem vagyunk Londonban. - Ezt olyan nemes egyszerűséggel állapította meg, hogy jó volt nézni. Kényelmesen elhelyezkedett a padon, miközben egy zsebkendővel törölgette le magáról a bort.
 - Levegőváltozás - rántottam meg lazán a vállamat. - Nem akarok hazamenni, itt annyira nyugis minden.
 - Lejöhetünk többször is - mondta halkan, mire bólintottam.
 - Talán néha visszatérhetünk - egyeztem bele.
 - Merre szeretnél menni? Most, hogy annyi a borunknak.
 - Haza?
 - Oké - bólintott.

Tommy
                  - Szeretnék veled találkozni - mondtam neki a telefonban.
Vonakodva bár, de megegyeztünk a részletekben. Kilencre mentem át hozzá. Jenna nagyon ódzkodott attól a gondolattól/ötlettől, hogy ő jöjjön ide, még úgy is, hogy üres a ház, szóval felajánlotta, hogy találkozzunk nála.
                 Furcsa, a már rég érzett izgalom lett úrrá rajtam, ahogy az ismerős utcákon végighajtottam, hogy még időben odaérjek hozzá.  A verandán állt, és úgy kémlelte a tájat, ami kivetült elé a kora esti órákban. Amikor meglátott, szemeit levette a tájról, és a cipőjét kezdte fixírozni, közben kezeivel összébb húzta szürke kardigánját magán. Akkor nézett csak újra fel, mikor már előtte álltam.
 - Gyere be - nézett fel rám. - Kinyitotta háta mögött az ajtót, és betessékelt a házba. - Ülj csak le, csináljak egy teát? - Levettük mindketten a kardigánunkat, és beljebb mentünk.
 - Megköszönném - mosolyogtam rá.
                 Ugyanaz a látvány fogadott, mint mikor legutóbb voltam itt, jó néhány hónapja. A nappali ugyanolyan otthonosnak tűnt, sőt, az is volt. A barna falak remek összhangban voltak a fából készült bútorokkal és a homokszínű dívánnyal. Percekkel később a konyhaajtó nyikorgása ébresztett rá, hogy visszajött, majd mikor hátrafordultam, két csésze teával a kezében közeledett felém. Letette őket a kis asztalra, és leült mellém, köszönetképpen pedig csak ráemeltem a tekintetemet és elmosolyodtam.
 - Miért szerettél volna velem találkozni? - kérdezte halkan, és a füle mögé tűrte az arcába hulló hajtincsét. Már nagyon-nagyon rég nem láttam ilyen zavartnak őt, ami rám is nyugtalanítóan hatott. Megköszörültem a torkomat, és próbáltam elfojtani a feltörő széles mosolyomat, ahogy megkóstoltam a teát.
 - Még mindig összekevered az 1:3 cukor:citrom arányt.
 - Megint túl édes lett? - nézett rám félve, ajkain neki is ott bujkált a mosoly.
 - Igen - válaszoltam neki bólintva -, de megiszom, már egészen megszoktam ezt az egyedi ízt.
 - Még mindig gonosz vagy - sóhajtott fel, és ő is beleivott a teájába. Felnevettem egy picit, letettem a csészét a dohányzóasztalra és hátradőltem.
                 Hosszú percekig ültünk így, Jenna kezeit a csészén tartva, előredőlve meredt ki a szemben lévő ablakon. Hátán picit felhúzódott pólója, ahogy ült ott. Tekintetem hosszasan elidőzött meztelen bőrén, közben folyamatosan ugrottak be az emlékek az együtt töltött időről...
 - Iszonyatosan hiányzol - vallottam be.
 - Ha ez igaz lenne nem ennyi idő után mondanád csak.
 - Úgy éreztem, hogy kezdek helyrejönni, miután szakítottunk, de egyáltalán nem. Minden, amit elfojtottam most tört fel.
 - Egy fellángolás miatt, most komolyan? - vonta fel a szemöldökét.
 - Ne sérts meg olyanokkal, minthogy valaha is csak fellángolást éreztem irántad. - Nagy levegőt vett, és letette az üres csészéjét az asztalra. - Megpróbálhatnánk újra.
 - Régen sem ment.
 - De már nincs Styles, hogy elrontson mindent, menni fog most már.
 - Én ebben nem lennék olyan biztos - állt fel lassan a díványról, és szembefordult velem. - Ha csak ezért jöttél, akár már mehetsz is.
 - Nem értem hogy mit tettem ellened. Én könyörgök neked, miközben nem is az én hibámból szakítottunk. - Széttártam karjaimat előtte, ahogy én is felálltam. - Talán tényleg mennem kéne.
 - Nem jó most az időpont erre a veszekedésre - bólogatott aprókat.
Megindultam a bejárati ajtó felé, út közben pedig felkaptam a kardigánomat. - Szép napot - köszöntem el tőle, majd becsuktam magam után az ajtót. Az ablakból figyelt, ahogy beszállok a kocsimba majd elhajtok.

                 Hajnali három lehetett, és épp, hogy eltudtam aludni, mikor elkezdett csörögni a telefonom. Nem lepődtem meg, mikor láttam a képernyőn David nevét, szokása volt hihetetlen időben hívni az embert, majd úgy beszélni, mintha ez teljesen normális lenne. Morogtam egyet, mielőtt felvettem a telefont.
 - Igen? - szóltam bele.
 - Szevasz, cimbi! - Ez már rosszul kezdődik, csak akkor haverkodik, ha szívességet akar kérni. - Hogy ityeg?
 - Remekül vagyok.
 - Ugye nem ébresztettelek fel?
 - Hajnali háromkor? Dehogy, épp olvastam. - Hallottam, ahogy felnevet a vonal túlsó felén, majd rátér a tárgyra.
 - Szívességet szeretnék kérni.
 - Ó, csakugyan? - ironizáltam.
 - A helyzet az, hogy apámmal összebalhéztam és kidobott otthonról. Nem tudnál pár napra elszállásolni? - Mélyen felsóhajtottam, és gondolkodni kezdtem. Vajon hogy jövök ki jobban ebből a kérdésből?
 - Mégis hány napra?
 - Úgy kettő-három, míg lenyugszik. Utána egy hónapos üzleti útra megy és akkor már hazamehetek, csak mostanra kéne.
 - Gyere - mentem bele, ám csak nehézkesen. - A vendégszobát megkapod. Mikor akarsz jönni?
 - Tíz perc múlva megfelel? - kérdezte bizakodva.
 - Siess. - És letettem a telefont.